Oriana Fallaci élete

Oriana Fallaci Firenzében született 1929. június 29-én spanyol és olasz származású, szegény, négygyerekes családban. Műasztalos apja részt vett az antifasiszta ellenállásban, Oriana is végzett illegális tevékenységet a Szabadság Önkéntesei nevű szervezetben. Két évig orvosnak tanult, tandíját cikkeinek jövedelméből fizette.

Végül publicista lett. Nem amolyan írógép előtt ülő, hanem olyan, aki közvetlen testközelből szerette a saját bőrén megtapasztani a papírra vettet írások valóságtartalmát. Így lett haditudósító is. 

A The Times évekkel később azt írta róla, hogy ő az az újságíró, akinek egyetlen híresség sem mondott nemet. A XX. század hatvanas éveinek a közepétől a kilencvenes évek közepéig a legkíméletlenebb politikai újságírónak számított.

Interjút készített többek között Henry Kissingerrel, Neil Armstronggal, az iráni sahhal, Khomeini ajatollahhal, Lech Wałęsaval, Willy Brandttal, Zulfikar Ali Bhuttoval, Walter Cronkite-tal, Abolhaszan Baniszadrral, Moammer Kadhafival, Federico Fellinivel, Sammy Davis Jr.-rel, Teng Hsziao-Pinggel, Nguyen Cao Kyvel, Jasszer Arafattal, Indira Gandhival, Alexandrosz Panagoulisszal, Makariosz püspökkel, Golda Meirrel, Nguyễn Văn Thiệuvel, Hailé Szelassziéval és Sean Conneryvel.

Tudósításai a világ legnagyobb példányszámú lapjaiban jelentek meg, a The Times, a Life és a The New York Times hasábjain. Az 1968. évi mexikói zavargások során puskagolyó sebesítette meg. A vietnami háborúban amerikai harci repülőgépek bevetésein vett részt.

Egyik legnagyobb visszhangot kiváltó interjúját Henry Kissingerrel, Nixon elnök nemzetbiztonsági tanácsadójával, külügyminiszterével készítette. Kissinger elismerte, hogy a vietnami háború haszontalan volt, és saját magát egy a szekérhadat vezető, magányosan lovagló cowboyhoz hasonlította. Kissinger később azt írta, ez volt a legkatasztrofálisabb interjú, amit valaha is adott.

Legjobb negyven interjúját Interjú a történelemmel címmel gyűjtötte össze, A haszontalan nem című riportkötetében pedig az ázsiai nők életét mutatja be. Fallaci felfogásában a nőkérdés emberkérdés, s a nők helyzete a társadalom általános állapotát jellemzi.

Életének utolsó évtizedében nagy visszhangot váltottak ki az iszlámmal kapcsolatos nézetei. A 2001. szeptember 11-i támadások után Düh és büszkeség című könyvében elítélte az iszlámot, amely szerinte egy totaliárius erő, és a nyugati civilizáció elpusztítása a célja. Emiatt sokan bírálták, iszlámgyűlölőnek nevezték, a könyvet be akarták tiltani Franciaországban, de a bíróság a kérelmet elutasította. Olaszországban per is indult ellene az iszlám gyalázása miatt.

Fallaci a jobboldali Il Foglio hasábjain reagált a vádakra: "Ezt a pert nem ellenem folytatják. Még csak nem is arról van szó, hogy egy bíró akar némi publicitáshoz jutni általa. Ez egy olyan per, ami Fallaci-ügyet akar kreálni. Ez a per egy ürügy arra, hogy elítéljenek egy ismert embert, hogy végül másokat is elítélhessenek. De az elítélésem végül is csak hasznot hoz. Mert segít megérteni, hogy éppen a szabadságunkat veszítjük el és azt, hogy mindazokat megvádolhatják, akik erős álláspontot képviselnek, tehát újságírókat, írókat, értelmiségieket és azokat a polgárokat, akik elutasítják a politikailag korrektet és van merszük az árral szemben úszni." A tárgyaláson nem jelent meg.

Munkájáról a következőképpen beszélt: "Az újságírás különleges és szörnyű kiváltság. Minden szakmai tapasztalatomért a lelkem egy darabjával fizetek. Mindegyik portré az enyém. Ezek különös keverékei eszméimnek, temperamentumomnak, türelmemnek, minden a kérdésekhez vezet. Az interjú az én szerelmi történetem".

Életének utolsó éveit New Yorkban töltötte, 2004-ben írt öninterjúja egyben búcsújának tekinthető, amelyben néhány hónappal a halála előtt drámai erővel szólalt meg. Fallaci az öninterjú utószavának az Apokalipszis címet adta. Az írónő okos és nyitott szemmel és hideg fejjel látja a jövőt: látomásában nem a túlvilágról, hanem az Európára váró megpróbáltatásokról szól. A következőket írja: "A hozzászokás kiábrándulást hoz létre, a kiábrándulás fásultságot, a fásultság pedig közönyt. És azon túl, hogy ellehetetleníti az erkölcsi értékítéletet, a közöny megfojtja az önvédelmi ösztönt is. Azt, ami arra indít, hogy megvédjük magunkat, hogy küzdjünk. Kíváncsi lennék, hogy az olaszok vajon hogyan fognak reagálni, amikor a Fenevad a saját házaikban csap le rájuk. Amikor megtámadja őket, miközben együtt vannak családjukkal, vagy éppen dolgoznak egy felhőkarcolóban, vagy vonaton utaznak, vagy misén ülnek. Mert előbb vagy utóbb nálunk is meg fog történni, ami megtörtént New Yorkban, Madridban, a világ számos más pontján, ami folyamatosan történik Izraelben és Irakban, ahol még templomokban is gyilkolják az embereket. És nem biztos, hogy a szíveslátásról szóló prédikációkkal, azzal, hogy bárkit befogadnak, aki Lampedusánál partot ér, hogy politikai menedékjogot és szavazati jogot adnak nekik, a pacifizmusról és multikulturalizmusról való hablatyolással, hogy "ellenállónak" nevezi a hóhérokat, az olaszok úrrá tudnak majd lenni a helyzeten."

Számos irodalmi díjjal tüntették ki, megkapta a St. Vincent-díjat, a Banaccarella-díjat Nothing és So be It című műveiért (1971-ben), Viareggio-díjat (1979-ben), Antibes-díjat pedig a sokat támadott Insallah című művéért (1993-ban). A Columbia Egyetemen díszdoktorrá avatták. Tanított újságírást itt, továbbá a Yale és a Harvard egyetemeken. Műveit 21 nyelvre fordították le, köztük angol, spanyol, francia, német, svéd, görög, lengyel, horvát, szlovén, magyar nyelvre is. 

Élete végéig erős dohányos volt. 2006. szeptember 15-én, 77 évesen tüdőrákban hunyt el egy firenzei magánklinikán.